Amikor valamilyen nehéz élethelyzettel találjuk szemben magunkat, akkor alapvetően háromféleképpen reagálhatunk rá: problémaközpontú vagy megoldásközpontú megközelítéssel vagy pedig figyelmen kívül hagyással, azaz amikor nem foglalkozunk vele. Most az első két kategóriát nézzük meg egy picit részletesebben. Elsőre azt hihetjük, hogy a céljuk közös, hiszen ha foglalkozunk a problémával, akkor valójában azon vagyunk, hogy változást érjünk el, azaz szűnjön meg, javuljon ez a szituáció, ergo végülis a megoldást keressük, csakhogy ez nem feltétlenül van így.
Ez akkor teljesülhet, ha először körüljárjuk, mi is a probléma, törekszünk arra, hogy megértsük annak lényegét és célját, ezután, sőt, ezzel akár párhuzamosan viszont azonnal a lehetőségekre, a teendőkre, a segítőkre, a kívánt változást elősegítő tényezőkre fordítjuk a figyelmünket. Azaz megvizsgáljuk, hogy mi van most és azt tartjuk szem előtt, hogy mit szeretnénk helyette.
A probléma abból szokott eredni, amikor az első fázisba beleragadunk. Bizonyára mindegyikünk megtapasztalta már azt, amikor az életünkben van egy „nagy” gond, ami akár több életterületre is rányomhatja a bélyegét, vagy legalábbis nagy erőfeszítést igényel fenntartani a „minden rendben van”-látszatát. Ez a nehézség akár nyomasztóvá is tud válni és ez roppant fárasztó. Helyzetfüggően bizonyos szintig ez még normális is lenne, azonban van egy határ, amit ha átlépünk, akkor bizony ez az állapot a fejünkre nőhet.
Problémafókusz alatt azt értjük, amikor túl sok időt foglalkozunk azzal, hogy mi a gond, hogy mi nem jó, mit hibáztunk mi, mit hibáztak mások, ki hogy reagált negatívan, ki mit mondott, mivel vagyunk elégedetlenek, és azokból milyen újabb és még rosszabb dolgok következnek vagy következhetnek, elképzelve az összes lehetséges kimenetelt és azok mellékszálait. Ha ez van, akkor abból biztosan az vagy amaz lesz. Képesek vagyunk folyton rekonstruálni a múltbéli történéseket, amellyel érzelmileg gyakorlatilag újraéljük azt és feltépjük saját sebeinket. Rágódunk olyan dolgokon is, amelyekre semmi ráhatásunk nincs. Ez bizonyos szinten érthető, hiszen a kontroll hiánya miatt nem érezzük magunkat biztonságban, azonban ezt sem szabad túlzásba vinni.
Problémaközpontúságot jelöl az is, amikor elveszünk a múlt boncolgatásában. Mi miért volt és amögött mi van és amögött mi van. És mindig lesz a dolgok mögött valami és az is ered valahonnan, ami szintén ered valahonnan. A megértés kétségtelenül nagyon fontos, azonban kérdés, hogy meddig érdemes visszamenni, mi tartozik ránk és mi nem, illetve mi segíti az életünket és mi viszi csak az energiát. Hogy honnan? A jelenből. Ha ezt a határt megtaláljuk, akkor ki tudunk emelkedni a problématudat bűvköréből.
Amikor benne vagyunk egy nehéz helyzetben, akkor egyre elképzelhetetlenebb az életünk nélküle, hiszen jócskán lefoglalja a gondolatainkat és mivel itt van a figyelmünk, egyre nehezebb észrevenni a megoldási lehetőségeket is.
Éppen ezért (és amúgy is) a coach elsődleges feladata a megoldástudat és a fáradhatatlan optimizmus átadása. Saját bőrömön is megtapasztaltam azt, amikor ezzel a „fordított” megközelítéssel találkozva szépen fokozatosan ki tudtam mozdulni a problémaalapú hozzáállásomból, és így hatalmasat fordult velem a témám és vele együtt sok minden. Mert „a megoldást nem érdekli a probléma eredete” (W. Herren).
Folytatva ezt a gondolatmenetet a következő blogcikkem témája a megoldásfókusz lesz.
Szeretettel:
Hary Judit
Holisztikus life coach
Várlak szeretettel coaching konzultációra! Jelentkezni itt tudsz.
Tarts velem Facebook-on is: Belső erőforrásaink – testtől a lélekig
Ha tetszett, kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson! Köszönöm! ♥
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: