„Szerintem szép vagy…
Szerinted nem. Pedig ugyanazt látjuk.Csak nem ugyanúgy. Mert ha önmagadat nézed, csak a szemeddel látsz. Ha a Másikat, akkor a lelkeddel is. Ezért lehetsz örökre elégedetlen a tükörben látott képpel és ezért tarthatom én ugyanezt a képet a világ legcsodálatosabb látványának.
Téged.”
Csitáry-Hock Tamás: Lélekszavak
Ezzel az írással a Sétapálcám (https://www.facebook.com/setapalcam/) első önismereti tréningjén találkoztam és nagyon megihletett, mert remekül kifejezi azt a tényt, hogy ugyanazt mennyire másképp tudjuk látni és rögtön tovább is megy, mert ahol ez a legmélyebbre visz, az az, ahogy önmagunkat látjuk.
Biztos Ti is sokszor tapasztaltátok már, hogy saját magunkról nem szívesen nézünk vissza képeket, vagy a tükör adta látványt, vagy legalábbis rögtön a hibákat keressük benne, jól áll-e a frizuránk, nem vagyunk-e kövérek, kellőképpen széles-e a mosolyunk, stb.
Kutatások bebizonyították, hogy amikor magunkat nézzük, akkor a bal agyfélteke válik dominánssá, amikor pedig másokról, akkor pedig a jobb agyfélteke. Miért érdekes ez?
A két agyfélteke teljesen másképp látja a világot. A bal folyton analizál, darabjaira szétszed, kritikus, megítélő, tudományos, logikán alapuló, félelmekkel és hitrendszerekkel körbebástyázott, míg a jobb agyfélteke szintetizál, az egészet szemléli, intuitív, látja sokszor a láthatatlant is, művészi, kreatív, nem fél és nem ítél.
A cél az, hogy felfedezzük saját teljességünket, ne egy-egy „hibára” építve alkossunk véleményt, amit aztán jól megtámogatunk egyéb forrásokból, ill. direkt úgy értelmezünk, ami saját látásmódunkhoz passzol, s végül kőbe vésett ítéletként hordozzuk tovább magunkban azzal a kijelentéssel, hogy „ilyen vagyok és kész”.
Minden „ilyen vagyok” mögött ott van az elfogadásra és szeretetre való vágy és egyben a változástól való elzárkózás vagy az attól való zsigeri félelem. Ott van az önszeretet csökkent képessége vagy teljes hiánya. Sajnos magunkat nem csak fotón tudjuk így nézni. Ezek mindennapos, komoly belső negatív párbeszédek önmagunkkal, akár tudunk róla, akár nem. És ha megfigyeljük, a témák többnyire ugyanazok. Minden nap képesek vagyunk ugyanabban a mókuskerékben pörgetni agytekervényeinket. Ez rengeteg energiát felemészt, de még mindig csak fejben akarjuk megoldani ahelyett, hogy cselekednénk.
Ezzel ellentétben, amikor a teljesség szemével tudunk magunkra nézni, akkor azt is látjuk, amin javítani szeretnénk, miközben szeretettel tudunk magunk felé fordulni és kitartóan végigvinni a folyamatot minden hullámvölgyével és hullámvasútjával, megértéssel és türelmesen. Nem ringatjuk álomvilága magunkat, de nem is pocskondiázzuk, gyötörjük magunkat állandóan. Levonjuk a következtetéseket és tanulunk a tapasztalatokból. És amikor ez megszületik, akkor már nem ugyanabból a nézőpontból tekintünk magunkra és másokra sem. Sem a tükörben, sem egy fotón, sem a hétköznapokban.