Materialista világunkból természetesen adódik, hogy előbb foglalkozunk a láthatóval, mint a láthatatlannal. Amit meg tudunk fogni, megszagolni, szemünk és fülünk által érzékelhető, vagy amit meg tudunk ízlelni, azt hisszük valóságosnak és ebből a nézőpontból könnyen válik minden más valótlanná.
Ugyanakkor: láthatóak/hallhatóak/szagolhatóak/tapinthatóak-e gondolataink, érzéseink? És fájdalmaink, amelyeket akár évtizedek óta magunkkal hurcolunk? Nem. Mégis létezőek, érezhetőek és nagyon is valóságosak számunkra. Sőt, valóságteremtőek.
Korunk még mindig leginkább a testre koncentrál, a legtöbb esetben végletesen. A szélsőségek sosem a test szeretetteljes bánásmódját tükrözik, mégis van a testi kórképeknek egyfajta kényszerítő jellege arra vonatkozóan, hogy összeszedjük magunkat és megszokásainkon, kényelmünkön, kedvünkön és időhiányunkon túllépve, kezdjünk valamit magunkkal. Hogyan tud a test visszautasíthatatlanul „táncba hívni” minket? A fájdalmon keresztül. A fájdalom lesz a legvégső állomás, mert amíg nem zavar minket napról napra, óráról órára, percről percre az adott gubanc, addig minden létezőt képesek vagyunk elkövetni annak elkendőzésére, illetve a halogatásra. Amíg csak kicsit fáj, vagy a laborleletek határértékeit produkáljuk, nincs nagy baj, elhitetjük magunkkal, hogy minden mehet tovább úgy, ahogy eddig. Esetleg néhány gyógyszert mellé kapunk, amely egy halovány megnyugtatása az egónak arra vonatkozóan, hogy mégis tettünk valamit magunkért.
Ezzel szemben érzelmi problémáinkat hajlamosak vagyunk még jobban elmismásolni. Az nem látszik (annyira), olyan, mintha nem is lenne – gondoljuk sokszor. És tényleg nagyon sok esetben semmi nem látszik a környezet számára. Kompenzálunk. Sok öngyilkosságot előz meg ilyen állapot. Elnyomni, elásni, kitörölni szeretnénk legszívesebben, mert fájdalmas foglalkozni velük és felhívja gyengeségeinkre a figyelmet. Egy életen át képesek vagyunk szerepet játszani a külvilág számára és végül az álarcot magunkon felejtjük és már egyedül sem nézünk szembe önmagunkkal. A test kíméletlenül megkongatja a vészcsengőt, ha a lélek hangjára nem figyelünk és így jelez. Természetesen lehet az is, hogy csak testi fájdalmunk van és látszólag nem szól többről a dolog, de mivel nem csak testek vagyunk, az egyik szint jelzése mindig a többi sérültségére is felhívja a figyelmet ugyanazon a területen. Az ember test-lélek-szellem hármassága. Miért hisszük hát, hogy testünk a (leg)fontosabb ezek közül? Miért hisszük, hogy egyik is fontosabb a másiknál? Ez nem fontossági sorrend, hanem összetartozó és egymásra folyamatosan ható részek egységgé olvadásának kifejeződése.
Manapság sokkal több lelki terápia és segítő foglalkozás létezik és ezeket egyre többen látogatják, de még mindig nagyobb a hívó szava egy testi zavarnak, sőt, sokan eltolják maguktól annak a lehetőségét, hogy a test jelzése a lélek jelzése is egyben. Előbb krémezzük magunkat agyon, megyünk masszázsra, gyógytornára, teljes kivizsgálásra vagy szedünk gyógyszereket, netán műttetjük meg magunkat – amelyek, kiemelném, hogy szintén nagyon fontos és hasznos dolgok! -, illetve előbb sanyargatjuk vagy tápláljuk túl testünket, mint hogy részt vegyünk pszichoterápián (nehogy bolondnak nézzenek), kineziológiai oldáson, családállításon, craniosacralis terápián, és még sorolhatnám, mert ezen utóbbiaknál sokszor nem kézzel fogható, mi történik. A változás olykor csak idővel jelentkezik, illetve sokszor a kisebb változásokat észre sem vesszük vagy nem tudunk eléggé örülni nekik, mert gyorsan nagy javulást várunk (el) és így hamar elveszítjük bizalmunkat a módszerben. Holott nincs az a krém, masszázs, gyógytorna vagy gyógyszeres kezelés, ami azonnal és végleg megszünteti a panaszunkat, hacsak az elején el nem kapjuk. És ha el is kapjuk, ideiglenesen lehetünk újra rendben, de ha a lelki háttér változatlan, akkor vissza fog rendeződni ugyanaz az állapot. Sőt, műtött területek is válhatnak újra beteggé vagy deformálttá. Komolyabb esetben ilyenkor is kitartóan járni kell a kezelésekre és a gyógyszereket szedni kell.
Mennyivel másabb akkor hát további módszereket is rendszeresíteni életünkben, amelyek viszont hosszútávon tesznek rendbe? A végleges megoldás mindig egy szinttel magasabban van és az érzelmi blokk oldása, a szembenézés, az őszinteség, a türelem és önmagunk szeretete hozza meg, no meg az elszántság 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: